Peregnek az órák, a napok, a hónapok. Azt mondják túl gyorsan. Ha viszont megállsz, és magad mögé tekintesz: mennyi mindent átéltél, az idő kitágul és mintha lelassulna..

Nehéz. Túl nehéz két lábbal, stabilan, soha meg nem inogva egy helyben állni. Úgy megállni, hogy ha valaki melletted megbotlik, beléd kapaszkodhasson. Néha saját magunkat is teher cipelni. Sokszor éreztem: az Élet hamarosan kiírja nagy fekete betűkkel, hogy GAME OVER, és nem lesz lehetőségem arra, hogy újra kezdjem. Hogy most tényleg összedőlni látszik minden, és hiába próbálom megtartani, képtelen vagyok. Mert nincs erőm.
Aztán mindig jött valami. Egy szebb holnap, egy mosoly, egy ölelés, egy mondat, amik annyi erőt adtak, hogy még mielőtt bármi game over is kirajzolódott volna, határaimat feszegetve mégis nyertem. Én, és nem az Élet. Mindig ez ismétlődik, mint valami állandó körforgás. Újabb órák, napok, és hónapok, és megint előttem a kétségbeesés. Mikor a világ ellenem, a talaj ingatag, és a félelem egy másodperc töredéke alatt fojtón a nyakam köré fonódik. Mikor egyedül vagyok, szembe annyi megpróbáltatással, mikor igen: erőteljesebben szánom-bánom bűneim, csak legyen minden olyan, mint ezelőtt. De nem lesz. Az ajtók bezárultak.

Nincs soha elég indok ahhoz, hogy feladd. Nem félhetsz annyira az eséstől, hiszen már tudod: megsebez, de fel tudsz állni belőle. Hogyne tudnál?? Hiszen ezelőtt is sikerült. Hiszen mindig megcsináltad. Hiszen még mindig talpon vagy. Nincs az az esés, amiből ne lehetne felállni, és nincs semmi, ami annyira nehéz lehet, hogy térdre kényszerítsen. Állj fel! Állj fel és tedd le a súlyt. Nyújtózz ki, szívj mély levegőt, nézz körbe és segíts annak, aki megbotlik. Emeld fel Őt is, és emeld fel magad. Emeljétek fel egymást. Állj, járj, küzdj, és bízz. Az Élet az igazi harcosainak sosem írja ki, hogy GAME OVER. A játék állandó. Minden csak rajtad múlik.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Van, hogy a szív mást diktál, mint amit az ész. Sőt! Sajnos túl sokszor fordul ez elő. Mikor a fejedben már megszületett a döntés. Ráadásul az ész a helyes út felé terelne. Na itt jön képbe pillanatok töredéke alatt a szíved.  Túl hangosan üti a ritmust.  Hála neki, ha meglátod Őt, elönt a melegség. Ha pillantásotok egy kicsit is összetalálkozik, oly alattomosan dobban meg a szíved, hogy ellenállhatatlan késztetést érzel az iránt, hogy a karjaiba vesd magadat.

Ilyenkor hiába ordít az eszed, és a kis hang, mely erőnek erejével próbál a földön tartani, hiába erőlködik. Felesleges tagadnod. A szív mindig győz az ész felett. Ha nem így lenne, nem létezne az érzés, amit Szerelemnek hívunk és rózsaszínköddel, meg azokkal a híres lepkékkel jár….

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Valami újat hoz a napsugár. Újat, melyben még ott rejlik a régi. Erőtlen fénynyalábok azon fáradoznak, hogy a fagytól meghűlt természetet életre keltsék. Így van ezzel az emberi lélek is. A hideg és- a már szinte állandósult- sötétség nehéz súlyként mélyebbre nyomta szárnyaló tudatunk. Az első tavaszi nap, a benne rejlő új lehetőségek által a súlyból könnyed pihe lesz. Ám még érezzük a hideg átható óráit ezért nem tudjuk lerázni magunkról azt az ártalmatlan, már súlytalan nyomort.
Az új, döntések milliója elé állít. Nem csupán az a riasztó, hogy szavainknak mi lesz a következménye, vagy hogy melyik a legjobb út. Tudod mi a félelmetes? Mindegyik utat máshogy sütik a napsugarak. Valamelyik fürdik a fényben, valamelyik a sötétség uralma alatt áll.
Mi emberek, tisztában vagyunk vele: a Nap forog. Ily módon tehát minden döntésben van jó és rossz. Csupán az a nem mindegy, milyen arányban oszlanak meg. A jó előbb vagy utóbb ér el minket? Mennyi szenvedés által tudjuk és értjük meg döntéseink következményeit? Bátornak lenni! Honnan merítheted? Az eddig megjárt útjaidból, csak magadból. Hiszen az ezidáig megtett poros lankákat, lejtőket és magaslatokat mindig fény és árnyék egymást váltó játéka határozta meg. Néha féltél, néha örömtől mámorosan rohantál az ismeretlen felé.

A  képlet egyszerű, a megoldás adott: A vég kezdet, a csalódás remény!

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Ott ül Ő. Hozzá nem is, de a vele szemben lévő asztalhoz leülsz. Gondosan eligazítod a hajad és a levetett kabátot, majd magad elé kapod az itallapot. Feltekintesz. Lopva ugyan, de jobban szemügyre veszed a vonásait. Mestermű. Pont, amilyennek lennie kell. Még a kávét is olyan vonzón kavargatja, hogy öröm ránézni. Rádöbbensz, hogy túl régóta legelteted a szemed rajta, így muszáj belemerülnöd az italok tudományos elemzésébe. Percek sem telnek el, a telefonod veszed magad elé. Mennyi az idő? Mocorogsz. Miért nem néz már fel? A kijelzőről a kiválasztottra csusszannak szemeid. Jaj, de tökéletes….Hahó, itt vagyok! Felnéz. Elnézel. Mennyi az idő? Újra a telefonnal bíbelődsz, de ugyan kit érdekel hány óra? Ránézel, rád néz. Jesszus! Elnézel. Próbálod, de a mosolyt képtelen vagy elnyomni. Vigyorogsz. Jaj, ne! Egyre szélesebb. Nagy levegő. Pincér. Tulajdonképpen fél órája előtted az itallap és még csak halvány sejtésed sincsen, mit rendelj. Illetve egy kívánságod van: Ő.

Mert a szerelem ilyen. Jön, magával sodor, legyőz teret és időt és Téged is. Gyermeki játékok sorába taszít és aztán megöl, megbénít és nyomorba dönt.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Túl felhőtlen az ég. Reszketsz. Lelked minden pillanatban összerezzen. Mi lappang a Nap sugarai mögött? Mi készül pusztítani? Csend. Magad is elhiszed, hogy talán Te látsz túl sokat a rosszból. Nem készül semmi, el kell hinned, hogy a Nap mindig, feltétel nélkül sütni fog és a felhők örökre megszűntek.
Elhittem. Igaz és tiszta szívvel bíztam, vihar többé nem ejt sebet a természet gyöngyein. Hirdettem, hogy felhők többé nincsenek, s hogy nem kell félni a mennydörgés tekintély parancsoló hangjától. A villám nem sújt le, s már sosem kell remegő kézzel magamra húzni a paplant, elhitetve a világgal, s legfőképp kétségbeesett lelkemmel, hogy az mindentől megóv majd.
Egy napon aztán, mikor a Nap tán szebben ragyogta be szívem, mint valaha, mikor a madarak addig soha nem hallott dallammal ékesítették be kertem, szörnyű vihar támadt, s mi ezidáig oly töretlenül sugározta a mámor és öröm pillanatai, egy pillanat alatt semmivé lettek.

Azóta lelkem sivár, kietlen, hideg és hangtalan. A mosoly, mely könnyed és légies, nehéz súlyként nehezedik arcomon. Az önfeledt percek múló röppenései, most súlyos órákká tornyosultak és mi egykor oly varázslatos világ volt, szürke és néma vidék csupán.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Na jó. Másodszorra törlöm ki a mondatot. Miért? Azon oknál fogva, hogy tulajdonképpen fogalmam sincsen, mi értelme ennek a blognak, minek csináltam, miután nem is értek a szerkesztéshez-mondanom sem kell jól meglátszik- és tulajdonképpen nem is vagyok hajlandó életem apró szegmenseit eléd tárni. Tessék: tulajdonképpen kétszer….
Jogos a kérdésed: akkor mi a jó fenét keres itt ez a hibbant tyúk? Ihletet és okot. Hónapok, de van az talán évek sora is, hogy valahogy alkotói válságba kerültem. Ami nem is olyan rémisztő tény, hiszen minden nagy írónk önéletrajzában olvasható ilyesfajta gubi, így igazán megnyugtató: még lehetek híres szócsavaró.
No, én többet nem törölgetem itt a szavak kuszaságát, jön, ami jön, leírom, aztán vagy megérted, vagy nem.

A minap azon agyaltam, mennyire furcsa dolog is a vita. Áll két ember, és görcsösen belelovalja magát és ezzel egyetemben vitapartnerét abba, hogy a lehető legkiválóbb módon tudja megbántani a másikat. Vannak a lusta vitázók. Na ők a hangjukkal próbálják kellőképpen megsérteni ellenfelüket, csak az nem jut el hozzájuk, hogy a dobhártyán kívül, semmi másban nem ejtenek kárt. Vannak az ilyen kis sunyi-támadók. Ők azok, akik az életben nem mondanák a szemedbe, hogy mennyire, de fú,de nagyon nem szeretnek, hanem inkább egy óvatlan pillanatban, ha például a busz után futsz, csak egy laza mozdulattal kicsapják eléd a lábad, hogy lehetőleg szarrá törd magad. Ja és utána képesek odajönni megkérdezni, hogy ugye minden oké van? Ebbe a kategóriába tartoznak azok is, akik a bulikban “véletlenül” pont neked mennek. És sűrű bocsánatkérésük mögött ott rejlik az a gonosz vigyor. Na és akkor maradj totál higgadt. Vannak az ilyen okostojás vitázók, akik mindent precízen tudományos alapokra helyeznek: “Brit kutatások is kimutatták, édes lányom, hogy Te igenis túl keveset tanulsz”. Kisarkítva, de pont ilyenek. Mindenre van valami olyan érvük, amiről tudod, hogy nagyobb butaság, mint a nikotin-tapasz, de még sem tudsz vele mit kezdeni, mert hát na.
Nézzük csak, mi van még: Ja hát a demárcsakazért is vitázók. Akik tudják, hogy tudja a másik, hogy hülyeségeket beszél, és tulajdonképpen (harmadik), ők maguk is tudják, hogy baromság, de azért sem hagyják az egészet. Ha már baromság, legyen igazamvolt baromság. Makacs ragaszkodással állítják saját balgaságukat. Van, hogy az ilyen vitázók átmennek okostojába, mert hát kell valamivel bizonyítani a hülyeségeket.
És vannak a kedvenceim. Na ebbe a kategóriába tartozik a szülőknek színe-java. Bocsánat, előre is. Ennek nem tudnék konkrét nevet adni, mert egyszerűen annyira abszurd, és gyenge mondatocska jellemzi eme halmazt, hogy nincsen rá külön megnevezés. Az ebbe tartozó emberek egyetlen egy jeligével dolgoznak: “Mert én azt mondtam.” Hát mindig elnevetem magam. Milyen furcsa befejezése lett volna ez például Madách művének.
Ádám megkérdi kétségek közt Urát, mi vár rá a halál után, érdemes-e küzdeni, s ha érdeme, miért? AZ Úr pedig csak ennyit felelt volna, a maga határozott, szigorú hangján, ahogyan az mindegyikünk fejében él: Mert én azt mondtam, Fiam.
És már nem is élne a mondat, hogy Ember küzdj, s bízva bízzál.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet: