Na jó. Másodszorra törlöm ki a mondatot. Miért? Azon oknál fogva, hogy tulajdonképpen fogalmam sincsen, mi értelme ennek a blognak, minek csináltam, miután nem is értek a szerkesztéshez-mondanom sem kell jól meglátszik- és tulajdonképpen nem is vagyok hajlandó életem apró szegmenseit eléd tárni. Tessék: tulajdonképpen kétszer….
Jogos a kérdésed: akkor mi a jó fenét keres itt ez a hibbant tyúk? Ihletet és okot. Hónapok, de van az talán évek sora is, hogy valahogy alkotói válságba kerültem. Ami nem is olyan rémisztő tény, hiszen minden nagy írónk önéletrajzában olvasható ilyesfajta gubi, így igazán megnyugtató: még lehetek híres szócsavaró.
No, én többet nem törölgetem itt a szavak kuszaságát, jön, ami jön, leírom, aztán vagy megérted, vagy nem.

A minap azon agyaltam, mennyire furcsa dolog is a vita. Áll két ember, és görcsösen belelovalja magát és ezzel egyetemben vitapartnerét abba, hogy a lehető legkiválóbb módon tudja megbántani a másikat. Vannak a lusta vitázók. Na ők a hangjukkal próbálják kellőképpen megsérteni ellenfelüket, csak az nem jut el hozzájuk, hogy a dobhártyán kívül, semmi másban nem ejtenek kárt. Vannak az ilyen kis sunyi-támadók. Ők azok, akik az életben nem mondanák a szemedbe, hogy mennyire, de fú,de nagyon nem szeretnek, hanem inkább egy óvatlan pillanatban, ha például a busz után futsz, csak egy laza mozdulattal kicsapják eléd a lábad, hogy lehetőleg szarrá törd magad. Ja és utána képesek odajönni megkérdezni, hogy ugye minden oké van? Ebbe a kategóriába tartoznak azok is, akik a bulikban “véletlenül” pont neked mennek. És sűrű bocsánatkérésük mögött ott rejlik az a gonosz vigyor. Na és akkor maradj totál higgadt. Vannak az ilyen okostojás vitázók, akik mindent precízen tudományos alapokra helyeznek: “Brit kutatások is kimutatták, édes lányom, hogy Te igenis túl keveset tanulsz”. Kisarkítva, de pont ilyenek. Mindenre van valami olyan érvük, amiről tudod, hogy nagyobb butaság, mint a nikotin-tapasz, de még sem tudsz vele mit kezdeni, mert hát na.
Nézzük csak, mi van még: Ja hát a demárcsakazért is vitázók. Akik tudják, hogy tudja a másik, hogy hülyeségeket beszél, és tulajdonképpen (harmadik), ők maguk is tudják, hogy baromság, de azért sem hagyják az egészet. Ha már baromság, legyen igazamvolt baromság. Makacs ragaszkodással állítják saját balgaságukat. Van, hogy az ilyen vitázók átmennek okostojába, mert hát kell valamivel bizonyítani a hülyeségeket.
És vannak a kedvenceim. Na ebbe a kategóriába tartozik a szülőknek színe-java. Bocsánat, előre is. Ennek nem tudnék konkrét nevet adni, mert egyszerűen annyira abszurd, és gyenge mondatocska jellemzi eme halmazt, hogy nincsen rá külön megnevezés. Az ebbe tartozó emberek egyetlen egy jeligével dolgoznak: “Mert én azt mondtam.” Hát mindig elnevetem magam. Milyen furcsa befejezése lett volna ez például Madách művének.
Ádám megkérdi kétségek közt Urát, mi vár rá a halál után, érdemes-e küzdeni, s ha érdeme, miért? AZ Úr pedig csak ennyit felelt volna, a maga határozott, szigorú hangján, ahogyan az mindegyikünk fejében él: Mert én azt mondtam, Fiam.
És már nem is élne a mondat, hogy Ember küzdj, s bízva bízzál.