Túl felhőtlen az ég. Reszketsz. Lelked minden pillanatban összerezzen. Mi lappang a Nap sugarai mögött? Mi készül pusztítani? Csend. Magad is elhiszed, hogy talán Te látsz túl sokat a rosszból. Nem készül semmi, el kell hinned, hogy a Nap mindig, feltétel nélkül sütni fog és a felhők örökre megszűntek.
Elhittem. Igaz és tiszta szívvel bíztam, vihar többé nem ejt sebet a természet gyöngyein. Hirdettem, hogy felhők többé nincsenek, s hogy nem kell félni a mennydörgés tekintély parancsoló hangjától. A villám nem sújt le, s már sosem kell remegő kézzel magamra húzni a paplant, elhitetve a világgal, s legfőképp kétségbeesett lelkemmel, hogy az mindentől megóv majd.
Egy napon aztán, mikor a Nap tán szebben ragyogta be szívem, mint valaha, mikor a madarak addig soha nem hallott dallammal ékesítették be kertem, szörnyű vihar támadt, s mi ezidáig oly töretlenül sugározta a mámor és öröm pillanatai, egy pillanat alatt semmivé lettek.

Azóta lelkem sivár, kietlen, hideg és hangtalan. A mosoly, mely könnyed és légies, nehéz súlyként nehezedik arcomon. Az önfeledt percek múló röppenései, most súlyos órákká tornyosultak és mi egykor oly varázslatos világ volt, szürke és néma vidék csupán.